Döntés a hajbeültetés mellett

Már az is tisztán látszott, hogy a teljesen kopasz verzióval nagyon kellemetlenül festek. A pár millis-sel elfogadhatóbban, de egyértelmű volt, hogy ritkul majd, és akkor a legjobb lesz ha beállok szerzetesnek.

Google: Hajbeültetés...

Drága... nem 100%-os... hagyjuk...

Aztán úgy fél évvel később valamiért úgy döntöttem, hogy hagyom kicsit nőni a hajam. Annyira elegem volt a kopaszságból, hogy valami „újra” vágytam.

Nődögélt tehát a hajam, és mintha egész jól is nézett volna ki. Egyértelműen csak a teljes hiányhoz képesti kontraszt volt a pozitív érzés alapja, de azokban a napokban igen jól éreztem magam.

Ismét beletúrhattam, fésülhettem, noha persze a zselé már nem került elő többé, mert az ilyenkor úgy viselkedik, mint az összerántott sötétítő függöny...

És akkor az egyik éjszaka álmodtam. Ismét tökéletes volt a hajam, hajzselé stb. Nagyon érzelmes álom volt, aminek a végén könnyes szemmel ébredtem. Mert mire feleszméltem, már tudtam, hogy nem volt valóság.

Google: Hajbeültetés...

HairHungary.hu

100%-os eredmény! Csak ez érdekelt. Mindig tudtam, hogy nagyon megvisel ez a hajvesztés dolog, de soha nem gondoltam, hogy egyszer sírva ébredek miatta. Tudtam, hogy zavar, hogy mennyire vágyom a régi reggeli hajzselés ceremóniákra, és a tökéletes eredményre, de nem éreztem, hogy tényleg ennyire megviselne lelkileg. 

HairHungary Klinika - 100%-os eredmény! Csak ez érdekelt.

De aznap minden megváltozott. Már tudtam, hogy hajbeültetésem lesz! Nem tudtam, hogy mikor! Hogy mikorra gyűlik össze a pénzem, hogy mikorra gyűlik össze a bátorságom, de tudtam, hogy akkor, azon a reggelen megoldottam a problémát! Már csak idő kérdése, de attól a naptól az idő nekem dolgozott.

Úgyhogy tele is harsogtam a „környéket”, hogy mire készülök, és persze mindenki nagyon kedvesen mosolygott. Úgy, mint amikor valakiről azt gondolják, hogy meghibbant. Egyrészt remekül lepleztem ezt az egész hajhullást. Volt, aki észre sem vette a kopaszodást, csak azért tudta, mert folyton mondogattam.

De sok mindent nem tudtak. Nem tudták, hogy évek óta (sőt, most már épp egy évtizede) ébredéskor azonnal kirohantam a fürdőszobába, hogy úgy igazítsam a hajam, hogy kevésbé látszódjon a teljes hiány.

Nem tudták, hogy én nem merülök le a víz alá a strandon, mert kiderülne, hogyan is nézek ki valójában.

Nem tudták, hogy bár autóversenyzés közelében dolgozom, nem szerettem volna beülni az autóba bukósisakkal, mert rendkívül hülyén néztem volna ki utána. Amikor volt 1-2 ilyen eset, azonnal „menekültem” is a mosdóba.

Hát így éldegéltem én még úgy két évet a döntéshozatal után. Aztán felgyorsultak az események. Bejelentkeztem, feltérképezés, "6000 hajszál, és rendben lesz" - mondta a doktornőm.

A döntésem előzményei – 2. rész

Talán a ritkulásért sokat tettem a zselézéssel, mert imádtam például a keménnyé száradt „hajcsomókat” piszkálni, szétválogatni. Emlékszem, hogy volt, aki mindig megkért, hogy hadd fogja meg a hajam, és mindig ugyanolyan meglepett, mosolygó arccal nyugtázta: hűűű, de kemény!

Több mosolyt csalt az arcokra tehát a frizurám érintése, és örömöt okozott nekem is. Nem sok mindent szerettem magamon, de a hajamat nagyon. Vágattam rövidre, hagytam hosszabbra, lógattam egy részét a szemembe... Volt minden, ami akkortájt azokhoz a zenestílusokhoz passzolt, amit szerettem. És persze azokhoz a filmekhez. Schwarzenegger, Stallone, Van Damme... Mindegyiket leutánoztam, mert megtehettem.

És akkor azon az éjszakán  - amit előző blogomban elkezdtem mesélni - rájöttem, hogy „mindennek vége”. Idő kérdése, és elveszítem az egészet. Bizonyosan van még pár év, de a felfedezés pillanatától úgy éreztem, hogy azonnal megváltozott a kapcsolatom a fésűmmel. Mostantól „hide-olásra” használhatom.

Ezzel el is kezdődött egy új korszak. Az első nap milliószor ellenőriztem a veszteségeket. Elkezdtem rákeresni a neten a „hajbeültetés” szóra. Egyértelműen elérhetetlennek tűnt számomra, nem volt opció, de azt tudtam, hogy ez nem a végleges válaszom erre a helyzetre. Onnantól kezdve már nem szerettem úgy állni, hogy az emberek a jobb oldalamat lássák. Amint lehetett, változtattam pozíciót, pedig bizonyára akkor még senkinek nem tűnt fel a változás.

Egy évvel később, amikor nagyjából együtt tudtam már élni az egésszel, édesanyám bekérdezett: „Zsolti, te kopaszodsz?”

Ez komoly? Évekig kínzott a sassoon-szerű frizurával, most pedig, amikor épp elfogadnám magam, ilyen mélyütéssel kezdi a 2. menetet a hajprobléma, kihívó nélküli, egyszemélyes boxgálámon?

„Zsolti, te kopaszodsz?”

Jó, hát akkor Google: hajbeültetés...

Találatok: „egész szép eredménnyel stb...” és mindezt olyan összegekért, ami a Google maps-en is felfedezhető volt.

Elengedjük!

Így mentek az évek. Nem telt el úgy nap, hogy ne térképeztem volna fel a veszteségeket. Néhány hónaponként váltottam fésülési stratégiát. Aztán úgy 6 évvel a felfedezés után eljött a nap, és kopaszra nyírtam magam. Pont ugyanolyan titokban, mint amikor azt a kedvelt formát felvettem. Most is ugyanolyan feszültséggel vártam, hogyan fogadnak így el, de most nem volt benne semmiféle pozitív töltet. Ezúttal nem vártam, hogy a „trendi” ismerősöknek majd leesik az álluk, és elkezdenek dicsérgetni. Csak azt vártam, hogy mindenki, aki számít, lássa, és a sokk után majd elindulunk egy elfogadó fázis felé. Talán! 

Úgy tűnt, rendben leszünk. A sokkok megvoltak, bár mondjuk épp édesanyám mondogatta, hogy lát a képeken, de mintha nem is a fiát látná. Ez így már a 3. menet? Néha nem is tudják a szülők, hogy egy-egy mondattal mekkorát is rúgnak belénk. Persze ez fordítva is igaz!!! Hozzáteszem, ez már nem fájt annyira, ezt az önazonosságtalanságot én is láttam a képeken. De ekkoriban inkább azon gondolkodtam, hogy az a bizonyos hajtetoválás talán elérhető, és azzal meg lehetne akadályozni, hogy ennél rosszabbul nézzek ki.