Talán a ritkulásért sokat tettem
a zselézéssel, mert imádtam például a keménnyé száradt „hajcsomókat” piszkálni,
szétválogatni. Emlékszem, hogy volt, aki mindig megkért, hogy hadd fogja meg a
hajam, és mindig ugyanolyan meglepett, mosolygó arccal nyugtázta: hűűű, de
kemény!
Több mosolyt csalt az arcokra tehát
a frizurám érintése, és örömöt okozott nekem is. Nem sok mindent szerettem
magamon, de a hajamat nagyon. Vágattam rövidre, hagytam hosszabbra, lógattam
egy részét a szemembe... Volt minden, ami akkortájt azokhoz a zenestílusokhoz
passzolt, amit szerettem. És persze azokhoz a filmekhez. Schwarzenegger,
Stallone, Van Damme... Mindegyiket leutánoztam, mert megtehettem.
És akkor azon az éjszakán
- amit előző blogomban elkezdtem mesélni - rájöttem, hogy „mindennek vége”. Idő kérdése, és elveszítem az egészet.
Bizonyosan van még pár év, de a felfedezés pillanatától úgy éreztem, hogy
azonnal megváltozott a kapcsolatom a fésűmmel. Mostantól „hide-olásra”
használhatom.
Ezzel el is kezdődött egy új
korszak. Az első nap milliószor ellenőriztem a veszteségeket. Elkezdtem rákeresni
a neten a „hajbeültetés” szóra. Egyértelműen elérhetetlennek tűnt számomra, nem
volt opció, de azt tudtam, hogy ez nem a végleges válaszom erre a helyzetre. Onnantól
kezdve már nem szerettem úgy állni, hogy az emberek a jobb oldalamat lássák.
Amint lehetett, változtattam pozíciót, pedig bizonyára akkor még senkinek nem
tűnt fel a változás.
Egy évvel később, amikor
nagyjából együtt tudtam már élni az egésszel, édesanyám bekérdezett: „Zsolti,
te kopaszodsz?”
Ez komoly? Évekig kínzott a
sassoon-szerű frizurával, most pedig, amikor épp elfogadnám magam, ilyen
mélyütéssel kezdi a 2. menetet a hajprobléma, kihívó nélküli, egyszemélyes
boxgálámon?
 |
| „Zsolti, te kopaszodsz?” |
Jó, hát akkor Google:
hajbeültetés...
Találatok: „egész szép eredménnyel
stb...” és mindezt olyan összegekért, ami a Google maps-en is felfedezhető
volt.
Elengedjük!
Így mentek az évek. Nem telt el
úgy nap, hogy ne térképeztem volna fel a veszteségeket. Néhány hónaponként
váltottam fésülési stratégiát. Aztán úgy 6 évvel a felfedezés után eljött a
nap, és kopaszra nyírtam magam. Pont ugyanolyan titokban, mint amikor azt a
kedvelt formát felvettem. Most is ugyanolyan feszültséggel vártam, hogyan
fogadnak így el, de most nem volt benne semmiféle pozitív töltet. Ezúttal nem
vártam, hogy a „trendi” ismerősöknek majd leesik az álluk, és elkezdenek
dicsérgetni. Csak azt vártam, hogy mindenki, aki számít, lássa, és a sokk után
majd elindulunk egy elfogadó fázis felé. Talán!
Úgy tűnt, rendben leszünk. A
sokkok megvoltak, bár mondjuk épp édesanyám mondogatta, hogy lát a képeken, de
mintha nem is a fiát látná. Ez így már a 3. menet? Néha nem is tudják a szülők,
hogy egy-egy mondattal mekkorát is rúgnak belénk. Persze ez fordítva is igaz!!!
Hozzáteszem, ez már nem fájt annyira, ezt az önazonosságtalanságot én is láttam
a képeken. De ekkoriban inkább azon gondolkodtam, hogy az a bizonyos
hajtetoválás talán elérhető, és azzal meg lehetne akadályozni, hogy ennél
rosszabbul nézzek ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése