Másnap...

Én viszont még nem érzem igazán, hogy felszabadultam. A hajbeültetés utáni második nap van. Este. Odakinn mínusz 15 fok. A legjobb, ha ki sem teszem a lábam még egy pillanatra sem. Három napig szinte semmit nem szabad csinálni, de ez nem ár azért a lehetőségért, melynek kapuja felé közelítek.

Az, hogy nem mehetek ki a lakásból, nem zavar igazán. És nem is ez az, amiért nem érzem magam felszabadultnak. Az agyam egyszerűen még nem fogja fel, mi történt.

Mint amikor először voltam Forma-1-es futamon. 14 éve néztem a sorozatot, mire először láttam a versenyzőket a pályán. Olyan megfoghatatlan élmény volt. Mintha a mozit előttem forgatták volna, de nem éreztem, hogy tényleg ott vagyok. Túl nagy falat volt az agyamnak reálisnak látni az elérhetetlen Forma-1-et.

Az első Forma 1 is megfoghatatlan volt, mint a mostani helyzet.

 

Most is hasonló az érzés. Tudom, hogy megtörtént, de nem kézzel fogható. Látom a pici hajszálakat, de tudom azt is, hogy pár hét múlva minden úgy fest majd, mint pár nappal ezelőtt.

Mielőtt megkapnám, amiért jöttem, egyszer még elveszik tőlem. Még egy menet hátra van, ami kemény lesz. Úgy, sőt még idiótább külsővel kell majd járkálnom, mint annak előtte. Pár héten belül elvileg kihullik a beültetett haj nagy része, és most nem lesz ott semmi, hogy jótékonyan elfedje, hiszen az odaveszett a hajbeültetés első napjának reggelén, amikor egyen-minire nyírtak.

De valójában ez most épp annyira nem zavar, mint amennyire nem villanyoz fel a jó pár hónap múlva esedékes normális hajkorona víziója.

Most a most van számomra. És a most az egészen szép nekem. Nincs mit szégyellnem, pedig véres a fejtetőm, de simán kimegyek a lépcsőházba, és nem zavarna, ha találkoznék valakivel. Mert most elégedett vagyok!

Nincsenek viharos gondolataim, egyszerűen csak élvezem, hogy én lehetek. Ennyi elég is első lépésnek.